Ma úgy éreztem, hogy a világ pofán csapott.
Nem azért, mert ne hittem volna el magamról, hogy képes vagyok rá, vagy azért, mert rossz lett volna ez az interjú. Inkább csak beindított egy gépezetet az agyamban.
Az államiból kilépni a piaciba kurva nehéz.
És nemcsak azért, mert esélytelen definiálnod önmagadat vagy a munkakörödet, mert kibaszottul mindent kellett csinálnod, amit kitaláltak neked, és ez a piaci szférában vagy 8 pozíciónak megfelel, de egynek sem igazán.
Szembesítettek legnagyobb félelmeddel: elméletben nagyon penge vagy, de nulla gyakorlatod van hozzá. Hiába álltál ki önmagadért, a döntéseidért és a miért-jeidért. Fájt. Egyből beléd álltak. Nyilván nem hagytad magad, de akkor is. Igazuk volt. Pont ezért akarsz kilépni. Pontosan ezért. Mert ha tovább maradsz, még ennyi sem lesz. Ahogy az esélyed is egyre csökkenni fog.
Maradni egy középszerű helyen, ahol nagyjából jó a fizu, kevés a meló, nincs munka okozta stressz, akkor csúsztatsz amikor akarsz, jó a csapat, imádod a főnököt, és jutalmak is vannak, meg ilyen-olyan szabadságolások. Szabályok, és pontos kiszámíthatóság.
Vagy mész a munka túlterhelésébe, az alkotásba, a kreativitásba, a bizonytalanabba? Amiben szakmailag nemcsak fejlődsz, hanem fejlődni kell, mert enélkül eltaposnak. Nem tudsz tervezni, mert a profit felülír mindent. Meg a határidők.
Maradnál. Aztán azon filózol, jó-jó, de mivan akkor ha a biztos jó csapatod és főnököd eltüntetik körülötted. Volt már rá példa állami szférában. Vajon akkor is ennyire örülni fogsz a fizetésnek, kevés munkának és a szar főnöknek? Vagy képen fogod köpni önmagadat, hogy még ezt az időt is feláldoztad az életedből arra, hogy a "semmit" aktívan csináld?
S a mostani helyzet, ahol felnéznek rád, ahol vagy valaki, ahol elismernek és szeretnek (vagy épp utálnak, mert te ön-megvalósítasz akkor is ha nem lehet), s ezt eldobnád azért, hogy szakmailag fejlődj. Amivel mit is akarsz kezdeni?
Mindenki megdöglik egyszer. Ugyanoda kerülünk. Trump, Hitler, Teréz Anya, és én is. Lebomlunk, s maximum a lelkünk csatangol majd valamerre, azonban annak már nem lesz szüksége a Földön szerzett tudáskupacra. Sem arra, hogy alkottál-e valamit, vagy csak halálba tengted-lengted az életedet...
És ott a másik oldal, a lelked és az életed? Kezdjük a lelkeddel.
3 év. Ennyi adott volt arra, hogy építkezz. Hogy egy biztos talajon állva, legyen időd magaddal foglalkozni. Ez nem lesz meg, ha váltasz. Nem lesz időd. A verseny szféra nem véletlenül verseny. Kiégés fenyeget vajon, vagy az a beteljesedés, amit keresel? Mennyi erőd van most? Mennyire vagy fáradt? S ha váltasz fáradtabb leszel, vagy elégedett?
Vagy maradj az állami szférában, s valósítsd meg önmagad valahol a munkán kívül? Jól hangzik, de hol a határ, meddig engednek, hol tudsz ön-érvényesíteni?
Ismerni kéne már magadat végre. Hogy mire vagy képes, s mire nem. Kurvára semmi határ nincs a fejedben erről, mert tudod és hiszed, hogy bármit megoldasz. Hiszen az egész életed ezt bizonyítja. A gyerekkor túlélése nem kerül bele az önéletrajzba. Azonban sehol máshol nem bizonyítottál, mint egy olyan közegeben, ahol nem várják el, hogy gondolkodj, produktív legyél, vagy alkoss. S most kilépnél egy olyan helyre, ahol ez a természetes és nem jutalmazott dolog. Biztos vagy te ebben?
Meg kell csinálnod azokat a feladatokat, amiket magad elé tűztél. Rendkívüli mennyiség van, de kurvára ideje határokat húznod, s kézzel fogható valamiket alkotnod. Vagy beletörődni. Itt nincs középút! Dönteni kell, s azt vállalni. Engedni és küzdeni, vagy behódolni. Kinyitni és elkezdeni, vagy folytatni és belesüppedni?
Almási Kitti szerint, olyanba kell kezdened, amiben nem vagy biztos, hogy el tudod-e végezni, de hiszed és tudod, hogy képes vagy rá. Ez a mai nap egy ilyen volt. Bár konkrét feladat nem volt definiálva, ami ambivalens érzést keltett nálam. Ha a jelenlegi főnököm tolna elém ilyen feladatot, gond nélkül nekiesnék és valamit kihoznék belőle. Kutakodnék, definiálnék, létrehoznék és elvetnék, bemutatnék és instrukciók mentén folytatnám.
De most arról van szó, hogy mielőtt nekiesnék ennek a feladatnak, dobjam el az egész jelenlegi életemet. Na! Ez itt a döntési helyzet valójában. Kezdj bele az újba, vagy maradj a régiben?
S van még egy szempont az egész állásváltási (államtól piacra) mizériát tekintve: kiszolgáld a hatalmat, amit rühellsz, vagy a lehető legrövidebb úton távozz, hogy véletlenül se legyen közöd ehhez a gyomorforgató mechanizmushoz?
