Tegnap valaki azt mondta nekem, hogy példakép vagyok.
Hogy ÉN valakinek a példaképe vagyok. Amin keresztül zúztam ebben a pár évben, s ahogy erről képes vagyok beszélni, az igenis példaértékű. Meghatódtam.
Nem volt soha jellemző rám, hogy vállaljam az érzéseimet, sem az, hogy ne kioktatóan beszéljek az emberekkel, az sem, hogy foglalkozzak azzal, mit érzek, hogyan kezeljem ezeket, s hogy ezekért bárki felnézzen rám.
Az elmúlt 3 évben szembefordultam a múltammal. Megcsapkodott az a sz@rcunami, de álltam. Azt nem tudom megmondani, hogy mi történt, csak arról tudok beszélni, hogy mit tettem. Én cselekedtem, s változtattam. A gondolkodásomon, a hozzáállásomon s az egész életemen. Ezáltal a környezetem is változott.
Ez a nyitottság egy június eleji önismereti táborig röpített, ahol olyan emberekkel találkoztam, akikkel azóta is megvan a kapcsolat, akikkel a beszélgetéseink nem egy fodrászüzleti beszélgetésre emlékeztet, hanem mindegyikünk belső munkájáról, arról, hogy hogyan szeretnék (s próbáljuk) továbblendíteni az életünket, miként tudnánk elengedni már nem kellő érzéseket, stb..
Komoly munkafolyamat, mérhetetlen mennyiségű szenny és genny, és egy csomó dolog, amit körbe kell járni, megnézni, nevén nevezni, megsiratni, megnevetni vagy kiüvölteni, s aztán a megfelelő polcra eltenni, hogy a továbbiakban ne legyen láb alatt. Jól hangzik, mi?! :)
S olyan jó kibeszélni, hogy mire jutottál, hogy hol gennyedzik a családi sztorid, hogy mik a kötődési problémáid, hogy az élet hogyan tolja eléd ugyanazokat a nehéz helyzeteket (hiszen azzal még dolgod van), s egyáltalán, hogy együtt vagyunk, mindenki a saját udvarát sepregeti, de ugyanazt akarjuk. Rendet. Önmagunkban. Is.
Olyan jó volt egyik nap kimondani egy kollegális beszélgetés során, hogy "a barátnőim meglátogattak, és egy tök jó beszélgetős délutánt tartottunk". Ebben a mondatban számos olyan dolog van, ami nem volt jellemző az életemre. Barátok, látogatások, együtt, nyitottság, közös dolgok, spontaneitás, és még sorolhatnám.
Egyre gyakoribb az is, hogy egy másik branch Szegedről képes és hajlandó felutazni Budapestre, hogy együtt menjünk el egy előadásra. Azt most vegyük ki a képletből, hogy ezek szerint neki is mi vagyunk Azok AZ Emberek, akikkel szívesen tölti az idejét.
A barátok azok az emberek, akiktől nem lefáradsz, hanem feltöltődsz. Akik hozzád raknak valamit, nem elvesznek. Akikkel ugyanúgy tudok szidni, mint szeretni. Akikhez nem kell megválogatni a szavaidat, de mégis megteszed, mert belül érzed a késztetés, hogy nem akarod megbántani őket, még véletlen sem. Nem azért válogatod meg a szavaid mert kell, hanem azért, mert belül érzed, hogy így a normális a ti kapcsolatotokban.
Minden beszélgetés során egyszer legalább eszembe jut az, ahogy ez nálam kezdődött: sok ilyen alkalmacska volt, míg eljutottam arra a pontra, mikor szívből zokogva azt mondtam: "Ez így nem mehet tovább. Változtatnom kell."
De ez egy másik bejegyzés témája lesz...
