2020.04.06. 23:15 egy régi irományomat olvasom: how born the killers - 2011.05.02-es darab, de mi a tökömért kapta ezt a címet?! Valószínűleg megint egy Gyilkos elmék részt néztem.
Olvasás közben életemben először eszembe jut, hogy mi lett volna ha másképp alakul az életem. Ha a döntéseim és a körülményeim más irányba terelnek. Nem jutok messze ezen a gondolaton, mert az irományom előhozta ... az emlékeket.
Hogy születnek a gyilkosok?
Van aki pszicho,-szociopatának születik, van, aki egy baleset folytán válik érzéketlenné. Van az a gyilkos, akit a szexualitás hajt, van akit a nyereség, van aki egy titkot akar leplezni, de van aki hirtelen válik azzá.
És van, akit az évek formálnak, az átélt dolgok, a fenyegetően hallgatag vágyak. Az évek hosszú folyamata. A fájdalom, a gyűlölet, a DÜH.
Azt mondják a gyűlöletbe bele lehet fásulni. De azt nem mondják meddig tart. Nem mondják meg azt sem, hogy amíg gyűlölsz, és mindenben rosszat látsz, addig szeretni sem tudsz. Addig a "boldog" szó még nagyobb gyűlöletet vált ki belőled. Nem tanítják azt sem, hogyan kezeld a gyűlöleted. Nem mondják sehol, miért NE ölj!
Csak azt mondják, hogy ez rossz és hagyd abba. Hm. Esedékessé válik a miértekre nem azt a választ elfogadni, hogy "csak". Tudni akarod mi tart vissza, hogy ne ölj. Hogy ne hagyd eluralkodni magadon a dühöt. Hogy ne engedd át magad a feszítő vágynak, annak az erős vonzásnak - vagy taszításnak -, hogy a szokásos ökölbe szorított kezedbe erőt vigyél és üss. Üss, ahol éred. Hogy sírj, hogy ordíts. Hogy üvölts. Hogy a fájdalmad - ami csak nyűg - dühvé váltsd és a megfeszített izmaidba pumpáld. Hogy az adrenalin, ami elindul a testedben, végigjárjon benned; éreztesse, hogy "igen, ezaz kislány, engedd ki. Gyerünk, menni fog, csak csukd be a szemed, hagyd hogy elborítsam az elméd. Engedd magad az érzéseidnek át."
Hogy nekiiramodj, és teljes erődből belefuss, magaddalsodord. Hogy teljes testeddel-lelkeddel nekironts. Puszta kézzel szorítsd. Fájjon! Fájjon! Üvöltsön! Kiabáljon és azt kérdezze, miért. Miért teszed ezt velem. "Hogy miért? Csak megmutatom, mit érzek. Érzed a fájdalmat? Üvölts! Üvőőőlts! Nem érdekel, minél hangosabban."
Hogy fellégezhetsz-e utána? Hogy vajon a megkönnyebbüléstől sírnál-e vagy attól, hogy "jaj mit tettem?" Szerintem egyértelmű a válasz. Hiszen évek alatt a "jaj mit tettem"-elkerülése miatt tűrtél. És most? :D Az őrültség-e, a kacagás, a boldogság? Nem tudom, de a mosoly az arcodon, végre őszinte!
Fenyegetően hallgatag vágyak - amikor ezt olvasom a számban érzem az ízt. Azt az ízt, amit e szavak leírásakor éreztem. Egészen elképesztő csaknem 9 év távlatából emlékezni erre.
Mi lett volna, ha nem fogalmazom már meg akkor (2011-ben), hogy a gyomromat uraló mérhetetlen düh akkora már gyilkos indulattá fajult?!
Nem érzem a dühöt magamban szerencsére, de az érzet emlékezete megvan. Elképesztő erő feszült azokban a sorokban. A szavak, amiket használtam... Megvolt a kifejezésem az érzéseimre, most úgy tűnik. Pedig az elmúlt 3 évben úgy gondoltam, hogy most alakítom az érzelmi szókincsemet. A kettő mondjuk nem zárja ki egymást.
Azt is látom, hogy nagyon szűk keresztmetszetben léteztem akkoriban. A jó és a szeretet egy pillanatra sem merül fel. Nincs jelen. Nem érződik. Egy pillanatnyi megnyugvás sugallata sem éri el a gondolatmenetet. Egy szikrányi jóság sem vegyül bele, csak egy nagyon apró, halovány vágya a jónak. De megcsalatik, s elmerül önnön rothadásában. ... Már akkor is az őszinte mosolyra vágytam, és meg is tudtam fogalmazni, de elérhetetlen vágyálomnak tűnt. Emlékszem.
Ezen sorok mostani újra olvasását követően két kérdés merül fel bennem:
1. ha már akkor éreztem azt a dühöt, amitől már önmagam is féltem, miért nem cselekedtem, miért vártam még éveket?
2. ha ez a düh már akkor ilyen erős volt, évek alatt feszült bennem tovább... mégis hogy a fenébe sikerült mégis elengednem?
