"Mindig kíváncsi voltam, hogy mikor egy pillangó elhagyja biztonságos bábját tisztában van-e vele hogy milyen gyönyörű. Vagy még mindig hernyónak látja magát?" / The Air I Breath - Lélegzet című film /
Hányszor, de hányszor néztem meg ezt a filmet, és fogalmam sem volt miért is érint meg annyira. Valószínűleg már akkor tudtam, hogy a változás elkerülhetetlen, csak még nem tudtam, mekkora erővel is akarom én ezt.
"Gyerekkoromban tudtam mi a boldog élet titka: tartsd be a szabályokat, tanulj szorgalmasan. Aztán ha elég szorgalmasan tanulsz a jutalmad további tanulás, és ha tovább tanulsz megkapod a legtöbbet, amit az élet nyújthat: Állást, Pénzt és Jövőt: amit kizárólag azzal töltesz, hogy még többet akarsz.
Ez az amiért eddig éltem. Az én "boldog" életem.
Irigylem azokat akik ezt sose kérdőjelezték meg, mert én ki akartam törni."
/ újabb részlet a The Air I Breath - Lélegzet című filmből /
Ha ez nem mond el mindent, amit éreztem éveken át, akkor semmi sem.
Ugyan, ez a szöveg itt külső nyomást fogalmaz meg, azért kiérezhető egy belső elégedetlenség és egy kis düh is belőle, az pedig már az, ami engem rombolt és bennem tombolt.
S hogy is kezdődött a változás?
Sok apró fojtogató érzés, ki nem mondott dolgok, meg nem élt érzések, szülői törekvés, hogy nehogy normális felnőtt légy, stresszben pácolódott agy, külső nyomások, a "nem vagyok elég jó" folyamatos belső monológja, a szeretetlenség érzése, és a Düh.
Egyszer félgőzzel, másodszorra már intenzíven, de eljutottam arra a pontra, mikor szívből zokogva azt mondtam: "Ez így nem mehet tovább. Változtatnom kell." Mit mondtam... üvöltöttem! "Elegem van önmagamból. Ezt én nem akarom!" S amikor dühvel fűtött önsajnálatod keveredik a "mostmiafaszvanmár" érzéssel, megspékelve egy tömör lelkiismeret furdalással, akkor nem tudod, hogy örülj az érzésnek magának, sírj a fájdalomtól, üvölts dühödben, vagy csak összeomolj. De mindegy is, jött egy vezérhangya, és olyan tökös lettem, hogy felálltam és megfordultam.
Szembe a múltammal.
Azzal a 27 évvel, amiből 21 arról szólt, hogy véletlenül se legyek boldog. Ne érezzek, ne látszódjon rajtam semmi, ne mosolyogjak hisz akkor még nagyobbat rúgnak, ne gondolkodjak azon, hogy mi fáj; meghalt valaki vagy már negyedszerre költözöl másik városba és még 12 éves sem vagy? Nembaj, csak lépj tovább, hisz senki nem akarja azt hallgatni, hogy küzdesz. Senkit nem érdekel mi zajlik benned valójában, csak azt mond, amit hallani akarnak. ... bahh... sorolhatnám ezt még... ez leginkább egy feszkó-kupac, amit leírni, elmondani is fárasztó, nemhogy arra vetemedni, hogy lendületből nekifuss 27 éves fejjel és rendet rakjál benne... jesszus... most írva is elfáradok a gondolatra.
>> Eszembe jutott egy kép, mely képregényformában, vagy egy filmes jelenetben sokkal valószerűbb: futsz futsz fejvesztve, nyomodban ebihal formában úszkál több ezer valami, amire hol mérges, hol szomorú, hol értetlen arcot rajzoltak. Aztán egy hirtelen mozdulattól vezérelve nemcsak lassítasz azon a futáson, hanem megállsz és úgy ahogy vagy, gondolkodás nélkül megfordulsz és kitárod a két karod. A kis ebihalak pedig ugyanazzal a sebességgel csapódnak beléd: kirúgják alólad a lábad, behúznak egy-egy gyomrost, vagy simán csak pofán vernek, miközben hangosan röhögnek, ordítanak veled, vagy csak sírnak. Te meg mindegyik után próbálsz felállni, magad elé tartod a kezed, hátha úgy könnyebb lesz, vagy nem fog ennyire fájni. Hát... gyönyörű jelenet. <<
Nos tehát, volt dolgom bőven: két évtized érzéseit végre érezni, megnevezni, fejben helyre rakni, átélni, elengedni, majd felnézni. Hát tudtam én, hogy mi vár rám? Persze, hogy nem. Ki az az idióta, aki ezt vállalná...
Csak azt tudtam, hogy ezt így nem folytatom, mert élni akarok, érezni és szeretni. Tudni azt, amit egészen pici koromban tudtam: mosolyogni szívből és őszintén örülni.
Egy blog oldalon olvastam egy klassz mondatot, ami ebben a pillanatban eszembe jutott: akinek gyerekként nem jutott ki sok a jóból, az felnőtt korára vagy alkoholista lelki nyomorék lesz, vagy annyira felbassza az agyát, hogy semmi sem állíthatja meg.
Nah, ezt éreztem valahol mindig. Elkezdtem emlékezni rá, hogy akármennyien nyomtak is el, vagy hunyászkodtam meg valami random zsarnok előtt, mindig egy újabb harag-löketet rakott a gyomrom mélyére, s így nemcsak a rossz érzést és az elnyomást kellett helyre tennem, hanem a kezeletlen haragot is.
S ezáltal a fenti érzésekhez hozzácsapódott egy még kellemetlenebb: a félelem. Féltem önmagamtól, hogy mi lesz akkor, amikor a kezeletlen düh felszabadul. Éreztem a torkomban, hogy nem tudnám megmondani, mi következne be. És ez volt egész életem legnagyobb félelmem: a kontroll elvesztése. Nah, ez aztán tud indulótőkét biztosítani ahhoz, hogy lemerülj abba a szartengerbe és addig lubickolj benne, míg az összes cupákot a helyére nem lökdösöd, és át nem tudod verekedni magad - önmagadhoz.
Innen ered a változás. Egy határozott döntés arról, hogy az életedet igenis TE irányítod.
Ugyanis mindig dönthetsz másként.
