A stabil emberek biztos pontot jelentenek az életünkben. Stabil alatt pedig nemcsak egzisztenciális dolgot értek, hanem lelkit is. A stabil ember tudja, hogy kicsoda, nem mástól várja, hogy megmondja neki; értékrendje van és véleménye, amit stabilan és következetesen képvisel is. Nem hajlik a gerince érdek-vezérelten.
A stabil ember "valamilyen", egyértelmű és érthető. Ők azok, akiket vagy szeretsz vagy utálsz, sőt van, hogy egyszerre érzed mindkettőt, de egy biztos: pontosan tudod mire számíthatsz tőlük. Tudod, hogy beleáll a véleményébe, határozottan nekikezd a feladatnak; az adott szó nála szent, nem hunyászkodik meg a hatalomnak, és mindig, hangsúlyozom MINDIG valaki másért cselekszik. A másért pedig itt nem a politikai érdek terepe, hanem a jószándéké.
Tudod, hogy hogyan reagálnak, ismered a gondolkodásukat, megéled az intenzitásukat, akár mélyen lenyom akár a fellegekbe repít. Mindig tudod, mit miért tesznek, soha nem álltatnak, soha nem kétszínűek. Ha szeretnek érzed, ha haragszanak érzed. De akár imádod, akár utálod, a közelükben biztonságban érzed magad. Mert nincs bizonytalanság, tudod mire számíts, s ez biztonságérzetet ad.
S ha épp eltűnnek, egészen biztosan megérzed a hiányukat.
Azok az emberek, akik masszívan tudnak másokat képviselni, akik nem félnek kiállni másért, tűzön vízen át, ők azok a bizonyos világítótornyok a zajos tengeren. Azok, amik a legerősebb viharban is stabilan állnak, és mutatják az utat. Egyértelműen kiszámíthatóak, bosszantóak és tökéletes biztos pontjai az életednek.
A világítótornyok a stabilitás az élet instabilitásában.
Én, aki világ életemben a saját biztos pontomat kerestem, amire ráállhatok. Addig kerestem ezt a pontot, amíg megtaláltam önmagamban. S ezzel együtt láthatóvá vált, s mások is megtalálták bennem.
Az elmúlt hónapok tapasztalata alapján, félretéve az egoizmust és a berögzült szabályrendszert, amit a magyar társadalom nyomna rám (= ne tűnj ki, a sikert szerényen viseld, ne lény hangos, ne örülj látványosan, stb.) kijelentem (miután sokan közületek már megtették irányomban):
Én egy ilyen világító torony vagyok. Az a stabil pont, amire mások figyelnek.
Az, hogy ez nekem mekkora "AHA-élmény" volt, azt egyszerűen képtelen vagyok leírni.
Mert azért ez kurva nagy felelősség ám. Egy olyan hatalom, amit soha nem óhajtottam, amire soha nem vágytam. Életemben nem akartam, hogy valaki az én példámat kövesse, vagy azt, hogy amit mondok, azt ő totálisan egyértelmű iránymutatásnak vegye. Ezzel életeket lehet megváltoztatni. Tönkretenni ugyanúgy, mint javítani.
Ez egy orbitálisan, kurvanagy felelősség!!! Nem játszhatsz kedvedre játékot, nem mondhatsz véleményt csakúgy, és nem mondhatod el valakinek a szemébe, hogy mit látsz benne rossznak, mert ez válik a belső hangjává.
Kurva nehéz megtanulni (és még nagyon az elején vagyok), hogyan kommunikáld előremutatóan a dolgokat. Azért nehéz ez nekem, mert életem során a saját életemre vonatkozóan soha nem érkelt ki mit gondol. Azok az elvárások megvoltak, amik megkeserítették az életemet, azonban a döntéseimet, a vágyaimat, az álmaimat, a véleményemet és értékrendemet illetően soha senkinél nem volt párdon. Amik mélyen belül, ténylegesen ÉN vagyok, abból soha nem engedtem. Ez adta a tartást nekem, ez volt a vezérfonalam. De mostanáig soha nem gondoltam rá úgy, hogy ez az én biztos pontom. Pedig de.
Ami én vagyok, az a stabilitás bennem.
S ehhez nem kellett egyéb, csak hogy másként gondolkodjak, más szemmel nézzek ugyanazokra a dolgokra. Marcel Proust-nak igaza van: A felfedezés igazi varázsa nem abból áll, hogy új helyeket ismerjünk meg, hanem hogy más szemmel nézzünk.
