Sosem tudod, mikor tör rád, s azt sem, hogy meddig tart. A sírás. Hiszen az mindig valaminek az eredményeként jön. De nem tudod, hogy valami mostani, vagy egy régi élmény. A fájdalom lényegében nem ismeri az emberi fogalmi-rendszerbe tartozó "idő" jelentését, így veled van folyamatosan, hiszen önmagában ez csak egy energia. Pontosan az egyébként, amiből mi kvantum szinten állunk. Az idő pedig egy kvantum szinten értelmezhetetlen valami. Szóval az érzés és az idő nincsen hatással egymásra.
Ez mind a saját gondolatom, s élményeim, nem tudományos tény.
Ma délután lefeküdtem aludni, mert fáradt voltam, fájt a hasam, és amúgy is. Vasárnap van. Alvásból arra riadtam, hogy két női hang beszélget, élesen hallottam a hangjukat:
- Neki születtünk.
- Nem, ő született nekünk.
(Vagy fordítva, pontosan nem emlékszem.)
Azonban annyira valóságosnak tűnt, hogy felriadtam. De hiszen egyedül vagyok a szobámban. Így tehát az agyam játszik velem. Gyomorból megijedtem, s ez az adrenalin löket ébresztett fel.
A fájdalom és a félelem. Hasonlóan elemi erejűek, s falakat tudnak mozgatni. Mégis ébredés után a félelem érzete hamar elmúlt. Helyét valamiképpen egy különös szorongató érzés vette át. Hirtelen azt éreztem, hogy ez a pár óra alvás inkább megelőzés volt a most következő órákra. S igazam lett.
Egy másodpercig nem volt kérdés, hogy ezt ami most jön, be fogom engedni. Érdekesnek tűnt egy pillanatig elégedettnek lenni, hiszen az, hogy érzek s ezt megélem az elmúlt évek belső munkájának az eredménye.
A délutánom megtelt a halottak napja körüli emlékezés érzéseivel. Legalább is ezt gondoltam ki magyarázatnak. Mindenesetre a két elemi érzés egyszerre volt jelen:
Hiányoznak a nagyszüleim (=fájdalom), a náluk töltött idő meghittsége, az őszinte szeretetük, melyet rokonoktól utoljára tőlük éreztem, s a gyerekkorom boldog téli délutánja. A másik érzet az, hogy anyám is halandó (=félelem). S akármilyen, ő az utolsó élő rokonom, akitől időnként számíthatok olyan érzésekre és kommunikációra, ami nekem számít.
Csernus-t olvasok pár napja, a fájldalom arcai könyvét. Több helyen írja benne, s általában mondja is, hogy minden egyes nap meg kell küzdenünk önmagunkkal, minden nap fel kell építeni magunkból a legjobbat. (Vagy valami hasonlót.) Ez van, hogy jól sikerül, és van, hogy kevésbé lesz jó napod. De mindig törekedni kell arra, hogy nap végén a tükörbe tekintve azt tudd mondani, hogy ma beletettél minden tőled telhetőt ebbe a napba.
Nah. Úgy érzem, hogy a mai nap ilyen. Ugyan nem volt jó napom.
Ez ma egy rossz nap volt. És a rosszat nem úgy értem, hogy el akarom felejteni, meg-nem-történtté akarom tenni. Nem. Arról van szó, hogy ma a rossz érzések domináltak. És én beengedtem őket, és hagytam, hogy amit kimondanék hangosan, kimondódjon belőlem. S amikor a sírás a tarkódat markolássza, amikor a fejed olyan tompa, mintha bézbóz ütővel rácsaptak volna, akkor bizony beismerheted magadnak, hogy ez egy rossz nap.
Mert nem kell folyton tökéletesnek lenned. Nem kell mindig mosolyogni, és nem kell az álarc. Ez is te vagy. Jobban, mint hinnéd, s az elfojtás helyett a megélést választva rájössz, hogy "basszus, mekkora erő". Ez a sz@r, ami benned feszült egy ideje, de csak most tudott kijönni. Ez akkora energia, hogy ha egy percre elfelejtenénk emberi korlátainkat, rájönnénk, hogy akár szó szerint hegyeket lehetne mozgatni a fájdalommal. Pontosabban a felgyűlt, meg-nem-élt fájdalommal.
S ezt átéljük. Túléljük. Feltöröljük a könnyeinket, és felállunk.
Pontosan ez az a pont, ahol a népi bölcsesség találkozik a valósággal "a fájdalom erősebbé tesz". Pont ezért. Mert az az energia, melyet a fájdalom képvisel, elemi erősségű. Világokat és emberi életeket gyűr le nap, mint nap. Azonban Téged, Ma, Nem tudott legyűrni. Ma Te Gyűrted le Őt.
És ez az, ami erősebbé tett. Ezért erősít az, ami nem öl meg.
Szóval, holnap egy új nap jön. Felépítem magam ébredéskor, de már a ma bölcsessége is segíteni fog.
Holnap újjáteremtem önmagam a ma emlékezete alapján.
